Budapesten a Duna két partján 100 évvel ezelőtt viharos gyorsasággal kialakult városépítészeti együttes tökéletes, zárt kompozícióra törekedett (lásd neoreneszánsz), ezért később, pénz és lehetőségek fogytán nehéz, szinte lehetetlen feladat volt azonos szinten folytatni: egyrészt az önmagába csapdaként záródó centrális – sugaras szerkezet feloldása, hálózatossá tétele haladja meg folyamatosan a rendelkezésre álló szellemi és anyagi kapacitást, másrészt a nagy, összefüggő historizáló várostest formai görcsbe merevítette a kreatív építészeti gondolkodást.

Ezért olyan formát kerestünk, amely egyrészt ellenáll a historizmus kísértéseinek, másrészt azonban nem robbantja környezetét, hanem homogén anyagszerűségével finoman és pontosan kitölti a rendelkezésre álló térbeli és jogi – szabályozási kereteket. A látvány turista csalogató markáns üzenetén túl az összetett környezet finom újrahangolására törekedtünk.

A szálloda illeszkedő tömegképzése és a homogén, szoborszerű homlokzati anyaghasználat a környező beépítési szövet lényegi tulajdonságaira koncentrál (zártsorú tömörség, homlokzati felület elkülönített jelentése, erős horizontális lezárás, stb.), de az áttetsző felületen átsejlik nappal és éjszaka egyaránt az új belső tartalom. A részben tömör, részben fokozatos átmenetben perforált patinázott táblás rézlemez burkolat egységesen borítja a homlokzati és tetőfelületeket. A természetesen foltos, mély rozsdabarna szín elkülönül a Budapestre meghatározóan jellemző (tízévenként sötétszürkére koszolódó) törtfehér alapszíntől (lásd sóskúti kő) és a Vár-oldal vizuális kontextusába helyezi az épületet, anélkül azonban, hogy kiszakadna foghíj létének természetes közegéből.